India #11, július 10, szerda
Szoptunk. Ma szoptunk. Ma kegyetlenül szoptunk.
Gyönyörű napsütésre, kék égre, bárányfelhőkre és egy 192 versszakos indiai zeneszám 48. strófájára ébredtünk. A maradék 144-et reggeli készülődés, reggelizés, csomagolás és felmálházás közben hallgattuk meg a sátorosok Bluetooth hangszórójából. A gond csak az volt, hogy a zene mit sem változott, ugyanazt a 3 akkordot játszották és mind a 192 versszak is ugyanaz volt. Másfél órán keresztül!!! 😲😁
Ennek ellenére jól telt a reggel, finom kenyeres omlettet ettünk indiai teával, autentikusan az étkező sátorban. Fizetés és barátságos búcsú után elindultunk a túránk, de mondhatom mindhármunk életének legnagyobb szopására. Amit azért tudtunk előre, csak nem sejtettük. Ugyanis a google térképen vastag sárga vonallal jelzett NH505-ös főközlekedési út egyszerűen nem létezik. Igaz ki van járva, viszonylag sok jármű jár rajta, de csak megszokásból. Az út aszfaltot még nyomokban sem tartalmaz. Viszont térdig érő, vaskos sziklákat odahordó vízátfolyásokat annál többet. Szó szerint, nem színezem a sztorit.
Eleinte nagy félelemmel mentem át ezeken a vízfolyásokon, de egyre gyakorlottabb lettem. A sekély, folyami sódereseken kicsit nagyobb gázzal teljesen egyszerűen át lehet menni. A nagyobb sziklásoknál ha profi vagy, az előző technika játszik. Ha nem vagy profi, akkor lépésről lépésre, lábat lerakva, csizmát vízzel megtöltve szépen lassan át lehet evickélni. Ezeket egyébként többnyire könnyű felismerni, mert a hegyi vizek nagyon tiszták, lehet látni az átfolyás alját és ki lehet választani a megfelelő stratégiát. Egy idő után már szinte rutinból, lábat a lábtartón hagyva, közepes-nagy gázzal tettük meg.
De ha rám hallgattok, egy dolgot sosem tegyetek. Nagy kiterjedésű, piszkos, tehát nem átlátszó vízbe semmiképp se menjetek be nagy gázzal. Mert úgy járhattok, mint én. Megakadt az első kerék, bal lábamnál egy lyuk volt, de akkora, hogy nem ért le az aljára. Úgy eldőltem bele a vízbe, mint egy büdösbogár. Mondjuk azt nem tudom, hogy a büdösbogarak hogy dőlnek bele, de a többiek azt mondták, hogy én úgy tettem. A motor háromnegyed részéig a víz alá került. Mint utólag kiderült a légszűrő is víz alatt volt, így seperc alatt megszívta magát vízzel. A srácok segítettek kitolni, ők a vizet megkerülve egy kis ösvényen jöttek át. A motor pedig nem indult.
Elkezdtem kipakolni a bal dobozból, az ugyanis tele ment vízzel. Miközben mi az én motorommal foglalkoztunk, jött egy másik motoros csapat is. Amire szólni tudtunk volna, az első tagjuk már húzta is a gázt a vízben. És pont ott ahol én… … … eldőlt, mint egy büdösbogár. Mondhatni szerencsémre 🙄 Ugyanis ez egy motoros baráti társaság volt kísérő kocsival, benne szerelővel és szerszámokkal. Csak nem lehetett tudni hol jár a kocsi és mennyit kell rá várni. Ugyanis Spiti Valley-ben nincs térerő, nem működnek a mobilok.
Így én fogtam a motor összes papírját és elindultam Gabi motorjával ki a völgyből, hogy találjak egy helyet, ahol működik a mobil és tudok segítséget hívni. Csak 9 km-t kellett mennem, ahol találtam egy kis büfét. Kérdeztem a tulajt, hogy van-e mobilja, mert egy hívás erejéig kölcsön kérném. Sajnos nem volt, ellenben ott ült egy társaság, egyikük átadta az ifonját. Mondta, hogy menjek át a szemközti dombra és a zászló oszloptól két lépésre, mérleg állásban, karomat bátran előre nyújtva lesz egy pálcika.
Lett. Hívtam is a segítséget, ahol is azt javasolták, hogy szárítsuk ki a motort és el fog indulni. Ha nem, akkor hívjuk a Road Side Assistance számát, akik annyit tudnak tenni, hogy kimennek a motorért és beviszik a legközelebbi szervizbe. Az tény, hogy részletes instrukciókat adtak hogy szárítsuk ki a motort. A helyzetet elmagyaráztam a srácnak, akitől a telót kaptam. Mire ő közölte, hogy ők is ugyanoda mennek sátrazni, ahol a mocim van. Gond esetén a segéd teherkocsijuk el tudja vinni a gépet Manaliba.
Ezek alapján úgy döntöttem, hogy nem hívom a sárga angyalt 😊, hanem visszagurulok a tett helyszínére. Mire visszaértem, pont megcsinálták a motorom. Állítólag teljesen tele volt vízzel, indításkor méterekre lőtte ki a gyertya helyéről. De szépen kipucolták és dohogott a kis Doxa.
Így folytattuk utunkat. A kis büféig ismertem a járást, mindig mutattam a többieknek hol és hogy érdemes menni. A büfétől meg már csak kb. 10 kilométer volt vissza az aszfaltos főútig. Na de milyen 10km??? Szopatós. Számolatlan mennyiségű vízátfolyás, sáros út, mély homok, sziklák, kövek, stb. Az egyik mély átfolyásban Ispán is eldőlt, mint a …….. büdösbogár. De rá rá is dőlt a motor. Képzelhetitek milyen jó lehetett a jéghideg vízben feküdni, és moccanni sem tudsz mert nyom le a motor. Odarohantunk és leemeltük róla. Ő visszapattant és hihetetlen elszántsággal kihozta a mocit, ami szerencsére elindult, mert nem szívta meg magát vízzel. És már csak 3km az aszfaltig.
De ez a 3km is tartalmazott mindent, főleg még további átfolyásokat, mély homokot, sziklás szerpentint felfelé. De végül elértük az aszfaltot, a Manali-Leh Highwayt. Innét még több órányi út volt vissza a kinézett településig. Így a legelső helyen, ahol szállást találtunk letáboroztunk, megvacsiztunk, kiteregettünk és ágyba dőltünk.
Holnap reggeli után olaj csere lesz a mocimban, mert vizes lett az olaj, Gabinak meg a csomagtartóját kell megheggesztetni. Ispán meg jól van 😂 Bár sajnos a telefonja elhalálozott a víztől 😢 Az én előző túrámon beszerzett teló jól vizsgázott, ugyanis az esésemkor és amíg a többiek nem jöttek oda segíteni végig víz alatt volt 👍😊
Borzasztó kemény nap volt. Bízom benne, hogy nem lesz több ilyen szopatós szakasz! 50km-t tettünk meg egész nap 😲
A túrán készült fotókat IDE KATTINTVA találod.
Ha nem szeretnél lemaradni a folytatásról, akkor lájkold be az oldalt a Facebookon és/vagy iratkozz fel az e-mailes bejegyzés értesítőre. Esetleg meg is oszthatod a posztot az ismerőseiddel, hátha őket is érdekelné a sztori 🙂