Eljött az uccsó előtti nap. Illett volna már becsomagolni, de még száradtak az előző napi horvát túra után kimosott holmik. Hátra volt még az utasbiztosítás megkötése, a check-in a repülőre, mindenféle papírok kinyomtatása, reptéri transzfer megrendelése Seattleben. A hálószoba, ahová reggel óta gyűjtöttem a becsomagolni valókat egész nap úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna. Valahogy este 7-kor még mindig nem állt össze a pack.
Hogy ne legyen egyszerű a napom, mivel csak ez az egy maradt a repülés és az előző túra között, sikerült betennem délre egy állásinterjút is. Nem mintha dolgozni akarnék, mondtam is az ügynöknek, hogy szeptemberig nem érek rá a munkára. De ragaszkodott hozzá, hogy még az út előtt beszéljek az érdeklődő cég egyik vezetőjével. Az interjú megvolt, kiderült, hogy nekik azonnal kellene az ember, az én szeptemberi elérhetőségemről meg nem tájékoztatta őket az ügynök. De talán azért még lehet belőle valami.
Este 9-re aztán ráhúztam a zipzárt a bőröndre, de 2 kilóval többet mutatott a mérleg a megengedettnél. Így kiugrott a gondosan behajtogatott motoros kabát, meg a Norbinak szánt fékbetét pár. Ki gondolta volna, hogy ezek két kilót nyomnak?
Valahogy hiányérzetem volt, és este fél 10-kor a fürdőben a tükörbe nézve vettem észre, hogy elfelejtettem hajat vágni és szakállat nyírni. Jó rövidre állítottuk mind a hajvágót, mind a szakáll trimmelőt. Ki kell bírjon a frizura 2 hónapot!
Lefekvés és villanyoltás után ugrott be, hogy a légkompresszort és a sisakzárat nem láttam a cuccok között. Na még azokat is betuszkoltam a bőröndbe, lesz, ami lesz alapon.A nagy izgalmak közepette elfelejtettem vacsorázni, ami azért nem volt baj. Repülés előtt úgysem szeretek enni. Főleg sonkát napi háromszor 😊 Egyébként is az a célom, hogy egy pár kilót leadjak. Jó lenne 100 alá bekúszni…
Ébresztő reggel háromkor, gyors zuhany és irány a reptér. Olyan ideges voltam, hogy minden bajom volt már előző reggel óta. Aztán a reptért majdnem elérve sejlett fel, hogy nem emlékszem arra, hogy betettem volna a nyakbaakasztóra eszkábált tárcsa- és sisakzár kulcsokat, valamint a füldugókat. Na ezek vajon hol vannak? Meg tudok lenni nélkülük, végülis pótolhatóak kint is, de azért kár lenne még ezzel is foglalkozni.
A reptéri szalagon aztán kiderült, hogy maradt még fél kilónyi helyem a bőröndben, így a fékbetétek visszakerültek. Pedig mennyit agyaltam, hogy hogy magyarázom meg a biztonságiaknak miért van a hátizsákomban fékbetét.
A párizsi gép időben elindult és igazi francia reggelit szolgáltak fel. Csokis croissant kávéval.
Ez az út gyorsan eltelt, főleg úgy, hogy végigaludtam. A CDG reptéren úgy hatoltam át, mint kés a vajon. A beszállás előtt meginterjúvoltak, ami népszokás az Amerikába induló gépeken. Miután átmentem az antiterrorista teszten, kaptam egy matricát az útlevelem hátuljára, hogy megbízható turista vagyok.
A repülés elég unalmas volt, de legalább finom volt a kaja. Kétszer volt főétel, egyszer meg valami rágicsa. Üdítő, víz, sör, bor pedig bármikor, minden mennyiségben.
Mindig elcsodálkozok repüléskor, hogy nem a térképen megszokott módon repül a gép például Keletről Nyugatra, hanem a gömb formát kihasználva először fel Északra, majd le Délre. Így fordulhatott elő, hogy láthattam Izlandot és Grönlandot.
Nagy élmény volt leszállás közben végig repülni azon a tájon, amit a szimulátorokból már olyan jól ismertem és meglátni Seattle nevezetességét a Space Needlet, amit egyébként nemsokára közelről is látni fogok.
Landolás után elhagytuk a gépet, majd a terminál felé haladva elkezdtünk felsokasodni, egyre nagyobb sorok alakultak ki. A hangosbemondó folyamatosan üdvözölt bennünket és elnézést kért, hogy igen lassú az útlevél vizsgálat. Nagyjából egy órát rostokoltunk a levegő nélküli folyosókon.
Én már akkor sejtettem, hogyha itt fent ilyen tumultus van, akkor vajon mi lehet lent az útlevél ellenőrzésen? Bejött a jóslatom. Akkora sor, amit elképzelni is nehéz és rohadt lassan halad. Még úgy is, hogy az összes útlevél vizsgáló ablak nyitva volt. Na itt töltöttem a következő egy órát.
Az ablakhoz érve kérték tőlem a kitöltött vámárú nyilatkozatot. Amikor még a repülőn a sztyuvik osztogatták, akkor azt mondták, hogy akinek ESTÁ-ja, azaz elektronikus vízuma van, annak ez nem kell. Hát de, kellett. Ki kellett állnom a sorból, kitölteni a papírt, majd beállni az addigra már természetesen igen elcsigázott következő utazó elé.
De így már legalább foglalkoztak velem. Kikérdeztek, bescannelték az újlenyomatomat, mind a tízet, az íriszemet, majd kérdezték, hogy van-e nálam kaja. Emlékeztem Szabolcs barátom történetére, akit egy alma miatt szívattak egy órán keresztül. Így zsigerből letagadtam a nálam lévő Cerbona szeleteket meg a Győri Édes csomagot. Így fordulhatott elő, hogy végre, ha csak csempészként is, de végre az ország területére léphettem.
A bő két órás várakozás eredménye az lett, hogy a csomagomat már nem a szalagon, hanem az egyik sarokban kellett keresnem. De végre teljes menetfelszerelésben hívhattam az előrendelt shuttle sofőrt. Kiderült, hogy a hosszú várakozás miatt elzavarták a reptér parkolóból és jó 10 perces sétával értem el egy hotel parkolójában. Én voltam az egyedüli utas egy fehér furgon szerű kisbuszban. Kicsit bizalmatlanul, de beszálltam. Mindig izgalmas egy új országba érve az első taxiút. Itt is tartogatott meglepetést, amikor a legbelső, a buszok és telekocsik számára fenntartott sávban mentünk, sokszor elhajtva a bedugult másik 3 sáv mellett.
Aztán kellemes beszélgetésbe elegyedtünk és az út végére megbeszéltük, hogy a túra után megveszi tőlem a motorom és eladja drágábban. Így felajánlotta, hogy a hotel előtt elvisz a kereskedésbe és nézzük meg a gépet. Naná, hogy kaptam az ajánlaton. Az utolsó szakasz már ismerős volt, mert nem egyszer mentem végig a kereskedésig a street viewal.
És akkor beléptem az ajtón és megpillantottam őt. Már elő volt készítve, ugyanis írtam nekik, hogy nézzék át mégegyszer és töltsék fel az akksiját. Akkor még nem sejtettem, hogy ennek a későbbiekben lesz még szerepe.
A következő részben átveszem a mocit, elindulok vele az első pár mérföldre tök egyedül és átíratom a nevemre.
A címben feltett kérdésre pedig az a válasz, hogy amikor a hotelbe érve kiborítottam a hátizsákomat, akkor kihullott belőle tárcsazár kulcsostól, sisakzár kulcsostól, füldugóstól, nyakpántostól. Feleslegesen aggódtam…
Ha nem szeretnél lemaradni a folytatásról, akkor lájkold be az oldalt a Facebookon és/vagy iratkozz fel az e-mailes bejegyzés értesítőre. Esetleg meg is oszthatod a posztot az ismerőseiddel, hátha őket is érdekelné a sztori 🙂