Tehát Kriszti nem kívánkozik velem Ámerikába. Ez most egy jel vagy kihívás?
Álmomban egy olyasmi túra szerepelt, mint amilyenen tavaly ősszel voltunk Krisztivel Horvátországban. Egy alultervezett, ad-hoc, ahogy esik úgy puffan túrán. Persze az útvonalat nagyjából megterveztem és rátöltöttem a GPS-re. Az egész egy hetes túrát egyben. Nem volt az útvonal napokra bontva, nem volt kijelölve, hogy melyik településen fogunk aludni, nem voltak a szállások lefoglalva. Ilyet még egyébként nem nagyon csináltunk előtte, mert én az a tervezős fajta vagyok, illetve talán voltam. Ez tulajdonképpen egy próbája volt annak, hogy milyen úgy túrázni, hogy semmit nem tudunk biztosan előre és a kényünk, kedvünk meg az adott szituáció szerint alakítjuk a kirándulást. Mondhatom, hogy nagyon jó tapasztalatokat gyűjtöttünk, nagyon jól sikerült minden az úton.
Emiatt gondoltam úgy, hogy Amerikát is hasonló képp csináljuk. Bejelölgetjük a kis csillagjainkat a google térképen, meghatározunk egy nagyjábóli útitervet és majd megyünk, ahogy a kedvünk tartja. Ha valahol elidőznénk, akkor maradunk, ha valamire ráununk, akkor indulunk tovább. Ezért nem is volt konkrét időtervem. Arra gondoltam, hogy nagyjából 3-4 hétig lennénk kint. A korábbi költségvetés ugyan nem ezt tükrözte, mivel az csak egy nagyjából két hetes motoros túrát tartalmazott. Viszont egyrészt szerettünk volna valahol, például San Franciscoban több időt tölteni, másrészt autót bérelve – ami lényegesen olcsóbb – csavarogtunk volna.
Milyen lehetőségeim vannak Kriszti nélkül?
Egyrészt lemondhatok az egészről és áttervezem az álmom közelebbi, valamilyen európai célpontra, például a Kriszti által áhított Spanyolországra. Ez egy igen egyszerű, könnyen kivitelezhető és nem utolsó sorban lényegesen olcsóbb megoldás. De rossz érzéssel töltött el, hogy ilyen egyszerűen feladjam a vágyam.
Másrészt végigcsinálhatom egyedül az egészet. Minden marad a régiben, csupán annyi változik, hogy egyedül vagyok egy hónapig, nem beszélgetek senkivel, nem osztom meg az élményeimet senkivel és kiélvezem a magányt. Előnye, hogy a kajaköltség feleződik 🙂 Hát, ez valahogy nem az én stílusom, bár a nyolc évnyi külföldi munkám során azért sokszor voltam egyedül, de a hétvégi kirándulásokra mindig kerestem társaságot.
Harmadrészt csatlakozhatok egy szervezett túrához. Ez már annyira nem rossz, így a társaság adott, a közös élmények adottak, mindig történik valami jópofa dolog. Ha bajba kerülök nem vagyok egyedül, egyből ott a segítség. A program leszervezett, nem kell foglalkoznom a látnivalók, útvonalak, szállások, motorbérlés megszervezésével. Csak utazok, gyakorlatilag utas vagyok egy általam vezetett motoron. Hátrányként azért elmondható, hogy ezek drága mulatságok. Itt ugye a szervező társaság költségeit és profitját is ki kell termelni. A látnivalók kötöttek, az útvonal fix, a napi etapok, szállások tervezettek, szervezettek. Nem sok lehetőség van a csavargásra, az egyéni időzítésre, egy tetszetős terület alaposabb bejárására.
Negyedrészt lehetne kombinálni az eddigi verziókat. Arra gondolok, hogy feljelentkezek egy szervezett túrára, azt végigcsinálom és vagy előtte vagy utána, esetleg előtte és utána is csavargok magamban. Na ez már nem rossz. Ez már kezd közelíteni ahhoz, amit el tudnék magamnak képzelni.
Talán már jól ismeritek a véleményemet a véletlenekről… A jövő évi utazásaimra való felkészülés keretében elgondolkodtam, hogy beszerzek egy gimbalt, ami ugye szépen, fixen tartja a fényképezőt, kamerát, telefont. Ennek segítéségével gyönyörű, nem remegő, nem lóbálózó felvételeket lehet készíteni. Erről a témáról egyébként lesz egy külön poszt, amit majd <IDE> linkelek, ha elkészül.
Eszembe jutott, hogy egy barátom a motoros túráin nagyon gyönyörű, stabil videókat szokott készíteni. Megkerestem, hogy árulja már el, hogy hogy csinálja és ha véletlenül gimballal, akkor ugyan adja már kölcsön egy pár napra, hogy kipróbáljam. Telefonos egyeztetés után össze is futottunk és átadta a DJI OSMO Mobile stabilizátorát tesztelésre. Közben nyilván beszélgettünk és én elmeséltem neki, hogy azért szeretném tesztelni, mert jövő májusban gyönyörű, stabil felvételeket szeretnék készíteni a Grand Canyonban. Erre elmosolyodott, hogy milyen érdekes, lehet, hogy akkor majd összefutunk, mert ő pont akkorra szervez egy amerikai motoros túrát.
Gyorsan kiderült, hogy ugyanarra a környékre, ugyanabban az időpontban, nagyjából ugyanazokkal a látnivalókkal tervezett túrát. Pillanat alatt levert a víz és izgatottan mentem haza Osmo-t tesztelni. De valójában csak erre az új információra tudtam gondolni. Mindig, amikor becsukódik egy ajtó, nyílik egy új. Na ennyit a véletlenekről.
Ezután sok-sok telefon beszélgetés, az általa készített útiterv pontos megismerése, a guglitérképes kiscsillagjaim és a hevenyészett útvonal összevetése következett. Voltak olyan pontjaim, amelyek távol estek az ő terveitől, de neki is voltak olyan látnivalói és motoros útvonalai, amelyek nálam hiányoztak. Sok szónak is egy a vége, pár nap gondolkodás után, amikor visszavittem neki a gimbalt, feljelentkeztem a túrájára.
Új erőre kaptam, ismét beindult az álomgyár, elkezdtem nézegetni a netet, olvasgatni blogokat, játszottam a googli térképpel. De egyre inkább elkezdett bennem motoszkálni egy gondolat. Valóban ezt akarom? Végigutazni egy más által szervezett túrát? Ráadásul viszonylag rövid ideig tartózkodni az USÁ-ban ennyi pénzért? Mi lesz a kalanddal, a bizonytalansággal, a felfedezés örömével? Á, valamit ki kellene találni, mert ez nem az igazi. És ekkor jött egy telefon.
Túravezető barátom hívott, hogy szerinte ez a túra így túl rövid lesz. Sajnos a társaság többi tagjának nem fér bele több, kötelezettségeik vannak, terv szerint haza kell jönniük. De mi lenne, ha mi még kint maradnánk és csavarognánk? Ráhúznánk 7-10 napot, bérelnénk egy autót és megnéznék azokat a dolgokat, amik kimaradtak vagy csak elsuhantunk motorral mellettük? Kb 7 másodpercig gondokodtam, mielőtt igent mondtam. Na ez már kezd alakulni!
Új költségvetés készítése, barátkozás a számokkal. Drága-drága, de ha már egyszer kint vagyunk? Akkor ár-érték arányban csak jobb lenne ez így. De azért nem hagyott nyugodni a dolog. Két problémát láttam, amire kerestem a megoldást. Egyrészt hogy tudnám olcsóbbá tenni, hol tudnék tovább húzni a nadrágszíjon. Másrészt azért még mindig hiányzik a motoros kaland rész, amikor saját időbeosztásom szerint csavargok és mindenféle tervtől függetlenül lézengek. Bocsánat, fedezem fel Amerikát.
Akárhogy is nézegettem, meredeztem a számokra, igazából egy olyan tétel volt, ami borzasztó nagy és relatíve értelmetlen pénzkidobás. A motorbérlés. Tizenx napra 2800 USD. Figyelembe véve a csoportos kedvezményt, illetve azt, hogy már csak egy egyszemélyes motorra lesz szükségem még így is 2200-2300 USD-nél tartottam. De jó lenne ezen faragni! Például valakitől kölcsön kérni egy gépet erre a két hétre. Igaz vannak kint barátaim, ráadásul a környéken, sőt motoroznak is. De belegondoltam egy fordított helyzetbe. Kölcsönadnám én valakinek a saját motoromat, hogy körbejárja vele Európát? Az kizárt. Feleséget, lovat, motort sosem 🙂 Tehát kölcsön nem tudok illetve nem akarok kérni. Milyen más lehetőségem van? Mi lenne, ha vennék egy motort és a végén valamivel olcsóbban eladnám? Nyilván buknék rajta, de talán nem kétezer dolcsit. Na nézzünk szét a Craigslisten, hogy milyen árakon milyen mocik vannak arrafelé.
Rögtön az első sorban egy V-Strom. Hisz azt én ismerem! 7 évig volt ilyen mocim és maximálisan elégedett voltam vele. Egy baja van, nem egyezik az álomképemmel, aholis én egy Harleyval szelem a 66-os út porát. Az amerikai motorozás azért mégiscsak valami choppert kiván!
Ezen felül vajon mivel jár egy amerikai motorvásárlás? Mi kell hozzá? Mi a folyamat? Egyáltalán én, mint turista vásárolhatok ott járművet? Ezekre a kérdésekre a DMV (Department of Motor Vehicle) weboldalain lehet választ találni. Ha kíváncsiságból rákattintottál a linkre, akkor láthatod, hogy nem hétköznapi, átlagos képességű emberek számára íródott. Nem véletlenül írják majd mindegyik ügyrendnél, hogy kérdezzük meg a tanácsadónkat.
Az én tanácsadóim az ismerősök, meg a megfelelő facebookos csoportok voltak. Sajnos így sem volt egyszerű megismerni a lehetőségeimet. De azt azért sikerült megérteni, hogy a dolog nehézkes. Egyrészt a dolog nem úgy működik, ahogy az amerikai filmekben látható. Ott ugye bemennek a kereskedésbe, kiválasztanak egy szutykot, leperkálják a 400 dollárt és már gurulnak is tovább. Valójában ez egy hosszabb procedúra, 10-14 napig tart. Ezalatt be kell regisztrálni a járművet, elkészül a tulajdoni lap és kézhez kapjuk a rendszámot. Igen, ugyanis az esetek legnagyobb részében rendszámot kell gyártatni, ami nem a gépjárműhöz, hanem a tulajdonoshoz tartozik. Tehát ezt nem tudom úgy elintézni, hogy amikor kimegyek veszek egy motort és másnap már túrázok is. Ez minimum két hetes várakozást jelentene. Annak már utána sem jártam, hogy én, mint külföldi lehetek-e tulajdonos.
Gondoltam, hogy a DMV bonyolult oldalai helyett inkább keresek valakit, aki talán tudja rá a választ. Az amerikai kollégákkal nem voltam olyan viszonyban, hogy ilyen bonyolult ügyeket megtárgyaljak. De eszembe jutott egy ismerősöm, akivel jópár évvel ezelőtt Ukrajnában motoroztunk. Mintha azt mesélte volna, hogy Amerikában lakik. Közös ismerősünk segítségével felkutattam az elérhetőségét és másnap este már tárgyaltunk is telefonon. Ő is megerősített abban, hogy ez nem egy egyszerű eset és gyakorlatilag szinte lehetetlen. De azt javasolta, hogy nézzek szét a lakhelyének a környékén hátha találok olyan motort, ami érdekelne és addig ő utána jár a vásárlási lehetőségeknek.
Így elkezdtem a környékén motorokat nézegetni. De volt egy apró szépséghibája a dolognak. Ugyanis Kaliforniától egy hangyányit északabbra, a Los Angelestől körülbelül 2000km-re található Seattle környékén lakik. Ha ott találok valami motort és ott veszem meg a segítségével, akkor egy picit át kell rajzolnom a túratervet…
